Mielőtt gyerekeim lettek, volt elképzelésem arról, de még mennyire, hogy majd milyen anya leszek én : csak és kizárólag egészséges ételeket kap a gyerekem; mindig minden pillanat az életünkben tökéletes lesz, mint egy filmben; csili-vili tisztán tartott házra nem emlékszem, de rózsaszín felhőkre igen. Idilli kép élt a fejemben az alapján, amit barátoknál, kollégáknál, családban láttam, hogy na én biztosan nem így fogok élni 2-3 gyerekkel, ahogy ők élnek.

Aztán persze az én gyerekeim is ettek már üveges bébiételt;  nekem is kellett már felemelnem a hangom, mert hiába mondtam el valamit egy nap 128-szor és nekem is vannak csaj úgy saját jogon vacak napjaim. Néha ezek egybe esnek a gyerekek vacak napjaival - na az aztán az igazán klassz konstelláció. Ahogy mondani szoktam, ezeken a napkon többször kihordok egy-egy agyvérzést lábon, mire este ágyba kerülnek a lurkók.

Szóval azt gondoltam olyan szuperanyu leszek, mint még soha senki más. Aztán persze jön a valóság és azon kapom magam, hogy mióta gyerekeim vannak, szeretem a csendet például és néha igenis jól esik, ha nem szól hozzám egyik csemete sem. De még férj sem. Néha igazán antiszoci vagyok, néha meg a sarki kávézóban elegyedek vadidegen felnőtekkel csevejbe, hogy felnőtt szót is halljak. Néha 220 a vérnyomásom és időnként nehezen viselek olyan dolgokat, amelyek normál napokon meg semm kottyanak.

Senki ne kezdjen kővel dobálni, szeretem én a gyerekeimet, de néha csak tisztes távolságból. A szoba másik végéből, mert nálunk nincs 8 nagyi és 3 bébiszitter, aki rendszeresen elviszi őket. Mert ez akárki,akármit mond, a világ egyik legfárasztóbb melója. És tudomásul kell vennem ,hogy vagy szuperanyu leszek idegroncsként vagy egyszerűen csak ANYU. És azt is tudomásul kell vennem, hogy minden próbálkozásom ellenére is vannak és lesznek vacak napjaim. Ezeket is szeretem ma már, mert tudom, hogy elmúlnak, de kellenek a mindennapokhoz. És nem csinálok úgy, mintha nem lennének ilyenek is.

Hogy milyen próbálkozásaim vannak, hogy ne szuperanyuként végezzem belátható időn belül? 

1. Alvás. Nálam az egyik kritikus pont az alvás sajnos. Borzasztó rossz alvó vagyok éjszaka és emiatt időben ágyba kell kerülnöm, hogy meg legyen a kellő mennyiségű alvásom. Arra is rájöttem, hogy sokat segít, ha viszonylag állandó időben megyek este ágyba. Talán a bioritmusomnak segít, hogy legyen benne állandóság. Mióta szültem, azt hallom, hogy aludjak, ha alszik a gyerek, de sosem vagyok akkor álmos. Nekem valahogy 5 óra körül lenne jó egy fél óra, de ők meg akkor pörögnek .
2. Csak annyit csinálok, ami jólesik.  Például nincs 3 fogásos vacsora és ebéd nálunk sosem, mert egyszerűen nem akarok egész délelőttöket a konyhában tölteni, pedig szeretek főzni. De más főzni szeretni és minden nap főzni :-). Már nem porszívozok naponta, mert akármit csinálok a kúszó-mászó gyerekem akkor is talál majd porcicát.
3. Tudatosan tervezek időt egyedül. Hetente legalább egyszer, de inkább többször próbálok időt szakítani magamra és valami felnőtt elfoglaltságra. Mivel most a kisebbik kétszer alszik még napközben, ez most még könnyen megy, mert alvásidőben rajzolok, varrok,  blogot írok stb.. Ilyenkor nagyon-nagyon ritkán takarítok, főzök stb. . Hétvégén, pedig próbálok "megszökni" egy-egy órácskára : piacra, masszíroztatni a kialvatlanságtól merev nyakam, sportolni - mikor mi sikerül. Sokszor ez nekem arról is szól, hogy ne kelljen beszélnem senkivel, csak egy kicsit szeretnék egyedül lenni a gondolataimmal. Vagy a nem létező gondolataimmal, mert olyan fáradt vagyok.
4. Friss levegő minden nap. Bár a gyerekekre fogom alapvetően, hogy ennyit kint vagyok velük levegőn, de nekem is jót tesz, hogy naponta egyszer-kétszer egy-két órácskára kimegyünk játszótérre, bicajozni, pocsolyába ugrálni. Tesszük ezt mínusz fokokban, minimál esőben is. Az én mentális egészségemért is.
5. Mozgás. Ezt elég nehéz kivitelezni és nincs is állandó megoldásom, folyton változik a módszer, hogy mikor és mit.  Első gyerek után 2 hónappal visszamentem pilatesezni szombat délutánonként. Ez volt a heti egy óra magamra. Illetve akkor kezdtem el online tornázni, mert hiányzott még heti 1-2 alkalom, de sajnáltam volna több időre elmenni itthonról. Ezt még a második terhességem alatt is csináltam egy darabig, de beütött a krach és nem mindig voltam jól szombat délutánonként, amikor a pilates volt.  Szóval inkább csak az itthoni tornára koncentráltam. A második szülésem után 4 hónappal kezdtem érezni, hogy megint kell valami, hogy ne szakadjon le a derekam, ne érezzem magam állandóan fáradtnak stb. . Akkor már úgy tornáztam online, hogy edzéstervvel. Ez működött is addig, amíg nem kezdett el kevesebbet aludni a kisebbik gyerek és nem kezdtünk el többet kint lenni, mivel tavaszodott. És akkor kezdtem el youtube-n keresgélni, hogy mit lehetne akkor csinálni, amikor én ráérek, az én időbeosztásom szerint. Szóval igény van, egy állandó megoldás nincs ( ahogy igazából semmire sincs) , de két gyerek mellett ez nehéz is lenne.
6. Fontos, kevésbé fontos, lényegtelen.  A fontos dolgok legyenek meg időben, a többi pedig majd elkészül valamikor. Persze ez egyéni, hogy kinek mi a fontos, de el kell azt engedni, hogy mindig mindennel elkészülünk időben. Az ebédbefizetés az oviban legyen meg határidőre, a virágátültetés ráér, még egy hónapig jó időt igérnek, addig megcsinálom.  A könyves polcon szép rendbe visszatenni a könyveket pedig ráérek még pár évig, hiszen msot kezdi a kicsi őket lerámolni napi rendszerességgel. Pedig a nagy épp hogy felhagyott ezzel a szokásával.
7. Őszintén, a vacak dolgokról is. Vannak olyan ismerőseim, akikkel csak a szép, mézes-mázos idilli pillanatokról lehet beszélgetni. Jók ezek is, és kellenek is! De jó, ha van olyan a tarsolyban, akivel azt is meg lehet beszélni, hogy igenis nehéz a párkapcsolat két-három gyerekkel; hogy átalakultak a kapcsolataim, mióta gyerekem van és nem feltétlenül nekem tetsző irányba; hogy jó dolog otthon lenni, de én inkább dolgoznék már; lemerültek az elemeim és a gödör alján vagyok teljesen; hogy a gyerekem állandóan hisztizik és már nem bírom.....

+1 Ha segítség kell, kérjünk! Talán ez a legnehezebb, de én is elgondolkodtam már rajta, hogy  néha egy vadidegennel ( pszichológus, coach ) beszélni erről az egészről, lehet hogy jobb lenne, mint barátokkal, szülőkkel, testvérekkel. Talán bátrabban kimeri mondani az ember a problámáit hangosan és már lehet, hogy ez is önmagában egy segítség ( kimondani hangosan).

 

Ciki, nem ciki, nem egyszerű az anyaság. És amíg erről lehet, tudunk és akarunk is beszélni, akkor nincs gond.

 

Neked milyen ötleteid vannak, hogy könnyebben menjenek a napok?