A szülőség sötét bugyrai

2018. január 11. - Kétpöttöm

Szerintem kivétel nélkül mindenki gyönyörűnek, meseszépnek, kiegyensúlyozottnak, boldognak, harmonikusnak...... képzeli el, amikor gyereke születik. És ez így is van, de aztán előbb-utóbb jönnek a dolgos hétköznapok. Na nem egy-két nap múlva, de ráeszmélünk, hogy jó a valóság is, de nem olyan rózsaszín, mint azt elképzeltük. És még ha ezek a ráeszmélések csak néhány percig is tartanak, de léteznek.

Szembesülnünk kell vele, hogy szülőnek lenni nem mindig rózsaszín, idilli és boldog. Vannak vacak napok és vacak hangulatok. És ez így természetes. Pláne, ha nem ciki kimondani, hogy néha nehéz, fárasztó, sok...

Megváltozunk mi is és az élet körülöttünk. Másképp reagálunk dolgokra vagy éppen pont úgyanúgy, mint azelőtt, csak fel sem tűnt, hogy mindig is ilyenek voltunk. Egy pszichológus ismerősöm mondta azt még az első terhességem idején, hogy

lesznek rossz napok, mindenkinek vannak rossz napjai. Nem az a fontos, hogy ezek léteznek, hanem hogy mi szülők, mi mit kezdünk ezekkel.

Kevésbé vágyunk más gyerek társaságára, miután vannak sajátjaink. Ez azt hiszem főleg nőkre jellemző, hogy szeretik a kisbabákat és gyerekeket, mielőtt sajátjuk lesz. De aztán megszületik a sajátunk és bőven elég egy időre az ő sírása, hisztije, veszekedése. Tisztes távolságból persze más gyereke is szép :-)
Eltűnik néhány barát az életünkből. Mindenkinek megváltozik az élete gyerekszületés után, bárki bármit mond. Illetve lehet azzal védekezni, hogy akkor az nem is volt barát, aki eltűnik ilyenkor. Bárhogyan nevezhetjük őket, de a felnőtt társas életünk átalakul az biztos. És nem mindig pozitív irányba. Persze, egy idő után rájövünk, hogy lesznek új barátaink a gyereknek köszönhetően, de addig 1-2 embertől biztosan elbúcsúzunk - hosszabb vagy rövidebb időre. Vagy örökre.
Néhány dolgot fel kell adnunk az életünkben. A vasárnapi egész napos ágyban töltött heverészéseket; az akkor megyünk moziba amikor akarunk lehetőségét; a nyugodt éjszakai alvásokat; hogy csak ketten alszunk egy ágyban a párunkkal; hogy csend van otthon amíg ébren vannak a gyerekek; hogy nem szól hozzám senki 2 percig...
Nincs kiszállás. Ez nem egy olyan folyamat az életünkben, amikor szülők leszünk, hogy meggondoljuk magunkat és hagyjuk az egészet a fenébe. Ha elkezdjük, be is kell fejeznünk, nem lehet a gyereket visszavinni a nőgyógyászank, hogy én nem erre fizettem be kérem szépen, meggondoltam magam.
A fáradtságnak egy új dimenzója érkezik el. Korábban azt hittem tudom milyen a fáradtság: szigorlatra tanulni napokig; hetekig tartó év végi hajtás, napi 12-13 óra munkával; napokon, éjszakákon át készíteni a tökéletes prezentációt a nagyon nagyfőnöknek; hajnalban hazaérni egy buliból és 1 óra alvás után bemenni dolgozni; egész nap túrázni az Alpokban több mint 1500 méter szintkülönbséggel. Ez nem fáradtság - ma már tudom - , mert évek óta nem alszom nyugodtan, mert minden zajra felébredek, hátha a gyerekekkel van valami. Mindig jön egy fog, ami miatt nem laszunk vagy valaki köhög, fél a sötétben stb.
Biztosan-ezt-akartam-én érzés. Volt már ilyen nap is, amikor ezt éreztem. És van ilyen másnál is, ma már ezt is tudom. Csak nem beszélünk róla, pedig normális, hogy eljutunk ilyen pillanatokhoz is. Gyerekszületés előtt azt gondoljuk, a miénk lesz a legtündéribb, kedvesebb gyerek a világon. És ez így is van, de amikor napok óta sír, mert jön a foga és nem tud aludni vagy kiborul a legkisebb apróságon, akkor felmerül a kérdés, hogy ezekről miért nem szóltak. Szóltak, csak mosolygova elengedtük a fülünk mellett, mert hát nekünk úgyis tündéri gyerekünk lehet csak. És az is, csak néha elfelejti ezt ő is.
Minden nap összetörik az ember szíve. Mióta oviba jár a nagy, főleg azóta van az az érzés és valószínűleg csak roszabb lesz. Nélkülem van - mi van, ha baja lesz és nem leszek ott; mi lesz, ha sírni fog és nem tudom megvigasztalni; más vigasztalja az oviban helyettem és egyáltalán már nem én leszek a világ közepe neki.